Dolgozni

Samu:

A munkahelyem egy ipari jellegű környéken van, egy olyan utcában, ahol zenestúdiók vannak. Az iroda egy nagy tér: szép fapadlós helyiség, nagy belmagassággal.

Szeretem, hogy az emberek céltudatosak; a dolgozórészen nincs mellébeszélés, jópofizás, hanem csak munka, ellenben az ebédlőben, konyhában nem szoktunk munkáról beszélni.

Az munkatársak befogadóak és segítőkészek, valahogy mindenki olyan, jobb szó híján: normális. Vannak külföldiek (litván, spanyol, mexikói, amerikai) és sok brit is. A brit akcentust még igencsak szokni kell: ha rajtam kívül csak angolok vannak, előfordul, hogy nem tudom, miről van szó. Szerencsére, ami fontos, az mind le van írva, és a lényeges technikai beszélgetések inkább írásban zajlanak. Ez azért is van, mert a cég támogatja a távolról dolgozást - van két fejlesztő Lengyelországban, egy Spanyolországban. Ha hosszabb megbeszélés szükséges, akkor videokonferenciát használnak (ami meglepően jól működik, és jó látni a távoli arcokat is).

Munka közben szól a zene, folyamatosan, közepes hangerőn - a kollektív zenei ízlés szerint, ugyanis egy kattintással lehet szavazni az éppen akutális számra. Ha tesztett, szavazol rá, és akkor több hasonlót fog játszani a program. Ha nem tetszett, leszavazod, és kevesebb ehhez hasonló fog szólni.

Az ebédről a cég gondoskodik - óriási szervezésbeli és jelentős anyagi segítség is. A szemközti étteremből rendelnek, nekünk csak idejében le kell adnunk, mit szeretnénk az aznapi menüből. Péntekenként pedig mindig valami különlegesebb az ebéd: thai, indiai, vagy egyéb kifőzdékből. Az ebéden kívül is tele van a hűtő és a szekrények polcai (üdítők, kekszek, harapnivalók, gyümölcsök, müzli, sörök…). A péntek esti megbeszélés már általában sör mellett történik.

Maga a munka teljesen leköt: belecsöppentem a weboldal mechanizmusának teljes újradolgozásába, ami egy jó dolog - nem egy elavult és túlzottan komplex kódbázist kell megérteni és karbantartani, hanem abban segíthetek, hogy hogyan legyen minél egyszerűbb, könnyen érthető, ipari sztenderdeket használó oldalunk. Sokszor kevésnek érzem magam a feladathoz, én vagyok a legkezdőbb a csapatban (másfél éve sincs, hogy programozóként dolgozok), de ez azt jelenti, hogy én vagyok a legszerencsésebb, mert én tanulhatok a legtöbbet. És igazság szerint felszabadító érzés távol lenni otthonról - azért jöttünk ki, hogy dolgozzunk, nincs kifogás, nincs nagyon más, ami elterenlé a figyelmet. Most ez az elsődleges cél, és egy pár évig még így is lesz: új lendületet kaptam, mert látom, hogy mennyi lehetőség van a világban.